2017. április 17., hétfő

Együtt egyedül

Hogy büszke voltam, abban biztos vagyok. Tanulok mindent. A bögre csáléságát, a tettek hajlékonyságát. Tanulok, amíg velem leszel. 
Eszembe jut néhanap, az az első korty szilva, amit először nálad ittam. Nem tudtam angolul (most sem tudok), csak szédültem, és minden repedést megjegyeztem. Érezhettem valamit belőled, a szoba éleiből, és fekvéséből, pedig sejtelmem sem volt róla, hogy ezen a helyen fogok fájni és nevetni, hogy ez lesz az életem, itt lesz az életünk. 
Néha alvó tigris vagyok, megsebzett mancsokkal, ferde csíkokkal, melyeket te egyenesítesz ki a valóság ráncolt,földig érő szoknyáján egyensúlyozva. Így telik el egy-két-több hónap, hogy néha csillagokat taposunk, aztán porrá törjük őket, egészen a tejútig ringatózva. Néhánynak nevet is adunk, mert megszemélyesítjük azokat, akiket szeretünk. Ilyenek vagyunk. A Nap is hiába süt, ha lehúzod az összes redőnyt a szobában.
Te lefelé fordítod zavarodban a felvillanó kijelzőt, én meg sírok szégyenemben. 
Egyfelé nézni, hogy tekintetünk találkozzon, összeölelkezzen, bambán elvigyorodjon az ismerős sugaraktól.  Ettől kéne boldognak lenni.
Nézem a plafonon kergetőző árnyakat, a dísznövény levelének szabálytalanságát, és a sajátjaimra gondolok.  Álmosan pislákol a lámpa, te a balomon szuszogsz. Minden egyszerre ringatózik a sárgára színeződött nyugodtságban. A lélegzetem normálisra lassul, és farkasszemet nézek saját magammal.
Nem tudok versenyezni azzal, ami ismeretlen. Nem tudok. Én nem...


2017. január 28., szombat

Hat cent körte, meg a többi járulékos veszteség

A szavakra már alig emlékszem, kilökte belőlem a szilárd felejtés. Ki tudja minek iszik az ember, ha mindenre emlékezni akar. Mert nekem az a fény, amit ódon fémcsövek okádtak magukból, maga volt a tapintható boldogság. Engem nem zavart ha nézel, mert akartam, hogy olvass, számláld lapjaim, és fejtsd meg belőlük a magad igazságát. Annyi mindenünk van, két kézzel adott az élet, mégis azt akarom, amik voltunk, és akik nem lehetünk többé. Az arcom árnyékát már nem látni délután, a Napot felhők takarják a pillantásoktól. 
Tegnap mélyeket sóhajtott a Duna, a hideg pára belénk fagyott. A hidakból csak koromfekete súly lett, éreztem, hogy húzzák lefelé minden csontomat a jégtömbök. Mindketten zajlunk. Magamba rohanok.
Meglátogatott egy cinege. Istenemre, látni akart. 
Elindultam, egy részem utánam baktatott, lépéshátrányban volt. Még mindig úgy sétálok ezen a környéken, mint aki meg akarja szelídíteni az életet. Ha látnád! Minden csupa hullám meg göröngy. A véráramot lelassítom, ne lássam a lábnyomok térfogatát, a bakancsom talpának mintáit. 
Szóval a folyó, meg az ordító hideg, a fák kopaszsága, és a rajtuk felejtett égősorok. Hiányzó izzószálak. A hó megint késett egy hónapot, és most kemény, szívós, de vakító fehér. Olyan fehér, hogy beleordít a párás éjszakába, minden csontba belekúszik, és nyújtózkodik, kezével kalimpál, lábával hadonászik, és kuckónyi hely sem marad a magánynak. 
- Megérkeztem, engedj be! - láttam a szemébe a félelmet. Aztán elrepült. 




2016. december 30., péntek

Lenge sátor

Megyünk előre, utat törve magunknak habzó naplementék szelíd ívén keresztül. Néha kereslek hajnalban; gyűrődik-e a lepedő hátad nyomatától? Olyankor mindig megtalállak, akkor is, ha helyettem a párnacsücsköt öleled. Van ennek egy alig hallható visszhangja bennem. Megáll az idő. Nem mozdul, esküszöm. Látom, ahogy a lába,- nem is láb, inkább kar-, a levegőben úszva megfagy. 
Minden magától működik. Két perc álmatlanság az egész.
Itt tapinthatóak a szavak. Elvégzem. Kérded, miért, felelni nem tudok. Mert nem az én számból folyik, csak bújik, a változékony életek ki nem mondott történeteibe.
Egyszer elmondom, s te hallgatod majd.
Hallgatod a csontok halk összekoccanását, a madarak szelíd kuporgását, s a tavaszi szép virágok első mosolyát a Földre.
Akkor elmondhatod, hogy ismersz. Rám nézel, és nem leszek már senki, mert minden ami vagyok, ott lesz a kilélegzett levegő atomjaiban. Egy fel nem vehető világ, egy már kibogozott csomó. Arc leszek, és fény, egy gesztenyefa öblös levele, ilyen egyszerű leszek, ennyire szánni való. Rétegtelen tünemény.
És mégis csak omlik majd az a rengeteg vakolat rólam, zajtalan lesz és mohó.
Vajon hogy fogsz belakni egy olyan házat, aminek nincsenek falai?



2016. november 4., péntek

Az idő is lélegzik

Emlékezni, soha nem felejteni. Ez a mindennap. Semmi sem oldhatja ki belőlem. 
Ha behunyom a szememet, látom is, érzem is. Hallom a hangját. Először fáradt, aztán kissé nyugodtabb tónusú. Várja, hogy megszólaljak. Nem teszem, mert nem tetszik, ahogy hozzám beszél. Aztán mégis mondok valamit, talán a kérdéseire a választ, vagy valamit, ami lényegtelen, de mondanom kell ahhoz, hogy elhiggyem, létezem. Ez már nem olyan, mint tegnap.  Ott táncol a szemem sarkába, migrénes foltként, elevenen. Mégsem olyan. Megváltozott. Valaki átszabta a ruháját. Most kissé lóg rajta. Rongyosra taposta, pedig alig egy hete,hogy viseli. 
Meglepett, ennyi az egész. 
Minden szó valakié már. Az összes,amit akkor írtam. Pedig nem is tudtak róla, nem sejthették. Vakok is, ostobák is. Akár csak én akkoriban.
Tudod, ez olyan, mint egy virág, ami önmagának nyílik egész életében.
Már másban pulzál,amit egykor bennem hagytatok.

S. mindig kiveszi a rókakölyköt az anyja öléből, ha biztonságban érzi magát. Melletted  az én kis rókámnak sincs szüksége az anyjára.
Ma már teljes a biztonság idebenn.


2016. október 8., szombat

Lehetséges

Mert ezüst színű cérnaszálon táncolt, tudta jól. A cérna puha volt, kellemes, jól esett a lábnak sétálni rajta. Sokszor gondolta, nincs súlya. Enyhe légmozgást érzékelt, mint a vágyakkal kitömött habos felhők, úszott ilyenkor az égen. Máskor villámok szaladgáltak a fekete lepedőn, ilyenkor halkan nekidőlt a csendnek, és feszítette, húzta, át akart lépni rajta, hogy megkeresse, megtalálja mindazt, ami tovább görgette volna az áttetszőre szőtt éjszakák alig látszó leheletén. 
Lehetetlen hinni benne.
Elfogadni könnyebb volt, mint gondolta volna. Csak leült egy tiszta sarokba és összeszámlálta szavait.
Szeretlek, mondta már sokszor. 
Hiányzol, rebegte vonatok olajos perceibe. 
TE, kiemelve, nagybetűvel. 
téged, halkan, mormolva a fal által védve, kissé eldadogva. 
Jó ez így. 
Mindig?
m i n d i g

Hideg lábakat melegített a másikhoz kuporodva. Boldog vagyok, szuszogta mafla hajszálak tengerébe. Nem tudom ereszteni, gondolta, most aztán nagy bajban vagyok. Ha rohanni kell, én bizony nem bírok. Ha itt hagynak, én bizony itt maradok tollatlanul, lefosztva, szánva. Megtalálna-e valaki rohanvásomban? Kínálna-e étellel, fekhellyel, simogatná-e arcomat más?
Lehetetlen.
Annyik vagyunk, amennyik, addig, ameddig. Elfogadom, csak engedd meg, hogy a másik oldalam tartsa a tüdőt, a ziháló mellkas kapaszkodását, a kidőlő falombok zaját.Összerakni csak úgy leszel képes, ha keretbe fogod lüktető húsom parancsait, és megvárod míg teljesen szét nem robban egyetlen csomóba összefutó, apró hajszálrepedésekké. 


2016. szeptember 2., péntek

Akarat

Csak hiszed, hogy felkelsz, portalanítod a tegnapot, és félelem nélkül benne élsz a mában. Bizonyosság a szerelemben, a jövőben; bizonyosság finom, egyre előre törekvő ráncaidban, ha mosolyogsz egy kimondott, és ha haragszol egy elhallgatott szóért. Várakozni egyszerűbb volna, csiga vonalakba fonni bágyadt mosolyod, feltekerni a mindig eljövő reggelek halovány és repedezett szemhéjára. Beborítani vele a sápadt, vonagló bőrt, amin átlátszanak a kék ütőerek, és lüktetve folyik bennük az álmos, folyton rohanó, piros vér. Ez is elmúlik egyszer, mondják. Csökken, mint napjaid száma, megkarcsúsodik, de szép marad, ha vágyod szépségét.
Diktálom, írd!
Maradunk egymásnak:
két aláhúzott, ölelkező szó,
bátor szívszelídülés.
Senki sem tudja, senki sem látja majd,
csak az éjszaka homályos,
alig lélegző mellkasára hajtott kócos fejek.
Vedd el ami jár, és menj,
hogy visszajöhess,
és odaadhasd mindazt,
ami benned maradt belőlem.



2016. augusztus 2., kedd

Csendből a zajba, zajból a csendbe

A nap körvonala a lámpák halvány fényébe kapaszkodott. Ült, és ültem a szótlan mindenségben, ajkai néha kíváncsian megtalálták húsomat. Alig emlékszem szavaira, csak a félszeg léptek puffanásai visszhangzanak fülemben. Én a Holdról meséltem, ő várt valamire, amit azóta is keresek magamban. Már valakik voltunk, felfelé ívelő kacsok a szőlőfürtökön, de még tájidegenek, savanyúak, zöldek és aprók. 
Megriadt a gondolattól, hogy többé nem adhat, pedig ősz hajamba kapaszkodva képzelte el éjjeleink varázsát. Mély sóhajtásba kalimpáltam a Vár narancssárgás búcsújában. Ujjai az enyémeket kergették, mély hangon szólították, de én vártam. Hogy mire?
Vártam, hogy mondja ki, ígérje meg, adja szavát írásban, pecsétet is nyomjon rá, tintás kézzel szorítsa magához, fennhangon esküdje, hogy soha, de soha nem hagyja, hogy más hallgassa csöndjeinket.