Madárlány

Csak úgy lehet földet érni, ha van föld, ahová leérkezel. Ismerem a párát, ami a hajamba tapad reggelente. A cipő kopogását a padlón. Vár. Rád vár. Mindig rágom a szám szélét, ha ideges vagyok. Rossz szokás.Abból sok van. Túl sok. Utoljára alszom el,mert hallanom kell az ütemre szuszogást. A csillagokba bújok, ott megtalálsz, ha visszajönnél. Várni nagyon tudok.  Azt hiszem, a legnagyobb hibám, hogy fél karral ölelek, és néma vagyok, ha zuhanok.  Nézem a távolodó utcát, az agyam táncol, valami ismeretlen dallamra és beleszédülök a napok réseibe. Nyikorgó bűntudat, hogy a kezdetkor és a végén is ott hagytalak. Takard el az életet, ezt teszik a gyávák. Az vagy, nem igaz? Aztán megcsaltad magadat, és pelyhekké olvadtál. Gyönyörű,jéghideg hópelyhekké.  Túl sokáig hallgattál, most már beszélned kell, és az bizony nem fog egyedül menni. Jöjjön hát a hóvihar. 

-Bele fogsz halni! Mikor olvadtak el a hópihék? Hogy nem vettük észre, hogy tél van? Fagyos, hideg tél. Te, integetve kiabáló szellem. Vergődünk, mint az álmatlan ember. Bezzeg a nyár, arany kalászt érlelő, perzselő, hazug. Leveti a szárnyakat és elkezd a földön járni. A cipőjét a küszöbön hagyja, mások elbotolnak benne, de mikor a talpacskák a talajt érintik, nevet a száj. Hogy is érthetnéd? Senki sem érti. És belül, mélyen, alszik valami lágy suttogás. Valami könnyes megmenekülés. Gyűrött lepedők sóhaja, és öleled a semmit. A saját ketrecemet faragtam ki, igaz? Így is jó. A szabadság a legnagyobb felelősség a világon. -Túl fogom élni. Csak az élők játszhatnak. Csak az élők nyerhetnek. "és aludj most már Veronika, holnap megint élned kell"

-Veronika, én nem értelek téged- mondta. Jó sokszor, kihangsúlyozva a szavakat, mintha fogba ragadt ételmaradék lenne. A fehér tapétába karcoltam. Dőlt, díszes betűkkel. Nem számít. Majd megfejtem milyen színű a csend. Némán rugdostam ki a szívemből a félelmet, és győzni akartam magammal szemben. Pörgött a körhinta, és én nem ültem rajt. A sárga villamos csilingelt,szelet kavart. Táncoltak a kócos fürtök, eltakarták a sebeket. Zihált a város a párás hajnalon. Levegő után kapkodott. Eltakartam magam, kristályos életed újra mozdul. Szárnyam a soha és az örökre határán verdes. Lüktet a vér az erekben, a tér összeszűkül és a kiáltás mozgatja a fák koronáit. Vérzik az égbolt, és cseppeket könnyez az ég. Már egy ideje nem tudok sírni. Bárcsak tudnék. Elfelejtesz és áthajolsz a múlt felett. Csak én esek le. Csak én zuhanok. Későre jár. Menj aludni, még meg kell értened!

"-Sikíts , ahogy csak bírsz , Pest a legmegfelelőbb erre, mert tökéletesen ismeretlen vagy és amúgy sem árt, ha tudja, hogy ha kell, te kiereszted a hangod. De ki ám! Tudom, hogy jól fogsz dönteni, ha elsőre nem, hát majd másodszorra, de te Vera, neked meg kell találnod a legjobbat számodra. "Óriások vállán ülsz". "

Azt hittem, hogy idővel kikopsz. Hittem. Ragacsosak a nappalok. Én már nem értek semmit. Egy kívülálló szemléli önmagát valami távoli helyről. Poros vagyok. Éjszaka gyönyörű fények táncoltak a vízsugáron, és koronát fontak a fáradt bőr köré. Égtek a szemek a tökéletességtől. Lángoltak és perzseltek. Egyszerre volt ijesztő és káprázatos. Akkor, először mióta bekebelezett ez a város, éreztem valamit.  Láttam magam kicsiként, bátran. Már nem vagyok kicsi. Megnőttem és esetlen lettem.  Én nem akartam felnőni. Akkor és úgy nem. De nem kérdezett senki. Ma sem kérdezik, milyen érzés volt. Talán nem is számít. Már nem. Kulcscsörgés és sötétség. Pállott szaga van a magánynak. Kuksolnak az árnyak a polcon. Valaki, valamikor, valahol el akarja kezdeni az életet.  Mindenki tovább áll. Megdermedt emlékeket melengetünk. Üresen szállnak fel a repülőgépek. Az utasok inkább hazamennek. A büszkeségem a mellékhelyiségben landolt.  Kicsi vagyok és valaki zongorázik a lelkemen. Sírni támad k