Madárlány

Csak úgy lehet földet érni, ha van föld, ahová leérkezel. Ismerem a párát, ami a hajamba tapad reggelente. A cipő kopogását a padlón. Vár. Rád vár. Mindig rágom a szám szélét, ha ideges vagyok. Rossz szokás.Abból sok van. Túl sok. Utoljára alszom el,mert hallanom kell az ütemre szuszogást. A csillagokba bújok, ott megtalálsz, ha visszajönnél. Várni nagyon tudok.  Azt hiszem, a legnagyobb hibám, hogy fél karral ölelek, és néma vagyok, ha zuhanok.  Nézem a távolodó utcát, az agyam táncol, valami ismeretlen dallamra és beleszédülök a napok réseibe. Nyikorgó bűntudat, hogy a kezdetkor és a végén is ott hagytalak. Takard el az életet, ezt teszik a gyávák. Az vagy, nem igaz? Aztán megcsaltad magadat, és pelyhekké olvadtál. Gyönyörű,jéghideg hópelyhekké.  Túl sokáig hallgattál, most már beszélned kell, és az bizony nem fog egyedül menni. Jöjjön hát a hóvihar. 

-Bele fogsz halni! Mikor olvadtak el a hópihék? Hogy nem vettük észre, hogy tél van? Fagyos, hideg tél. Te, integetve kiabáló szellem. Vergődünk, mint az álmatlan ember. Bezzeg a nyár, arany kalászt érlelő, perzselő, hazug. Leveti a szárnyakat és elkezd a földön járni. A cipőjét a küszöbön hagyja, mások elbotolnak benne, de mikor a talpacskák a talajt érintik, nevet a száj. Hogy is érthetnéd? Senki sem érti. És belül, mélyen, alszik valami lágy suttogás. Valami könnyes megmenekülés. Gyűrött lepedők sóhaja, és öleled a semmit. A saját ketrecemet faragtam ki, igaz? Így is jó. A szabadság a legnagyobb felelősség a világon. -Túl fogom élni. Csak az élők játszhatnak. Csak az élők nyerhetnek. "és aludj most már Veronika, holnap megint élned kell"