Madárlány

Megyünk előre, utat törve magunknak habzó naplementék szelíd ívén keresztül. Néha kereslek hajnalban; gyűrődik-e a lepedő hátad nyomatától? Olyankor mindig megtalállak, akkor is, ha helyettem a párnacsücsköt öleled. Van ennek egy alig hallható visszhangja bennem. Megáll az idő. Nem mozdul, esküszöm. Látom, ahogy a lába,- nem is láb, inkább kar-, a levegőben úszva megfagy.  Minden magától működik. Két perc álmatlanság az egész. Itt tapinthatóak a szavak. Elvégzem. Kérded, miért, felelni nem tudok. Mert nem az én számból folyik, csak bújik, a változékony életek ki nem mondott történeteibe. Egyszer elmondom, s te hallgatod majd. Hallgatod a csontok halk összekoccanását, a madarak szelíd kuporgását, s a tavaszi szép virágok első mosolyát a Földre. Akkor elmondhatod, hogy ismersz. Rám nézel, és nem leszek már senki, mert minden ami vagyok, ott lesz a kilélegzett levegő atomjaiban. Egy fel nem vehető világ, egy már kibogozott csomó. Arc leszek, és fény, egy gesztenyefa öblös levele, i

Emlékezni, soha nem felejteni. Ez a mindennap. Semmi sem oldhatja ki belőlem.  Ha behunyom a szememet, látom is, érzem is. Hallom a hangját. Először fáradt, aztán kissé nyugodtabb tónusú. Várja, hogy megszólaljak. Nem teszem, mert nem tetszik, ahogy hozzám beszél. Aztán mégis mondok valamit, talán a kérdéseire a választ, vagy valamit, ami lényegtelen, de mondanom kell ahhoz, hogy elhiggyem, létezem. Ez már nem olyan, mint tegnap.  Ott táncol a szemem sarkába, migrénes foltként, elevenen. Mégsem olyan. Megváltozott. Valaki átszabta a ruháját. Most kissé lóg rajta. Rongyosra taposta, pedig alig egy hete,hogy viseli.  Meglepett, ennyi az egész.  Minden szó valakié már. Az összes,amit akkor írtam. Pedig nem is tudtak róla, nem sejthették. Vakok is, ostobák is. Akár csak én akkoriban. Tudod, ez olyan, mint egy virág, ami önmagának nyílik egész életében. Már másban pulzál,amit egykor bennem hagytatok. S. mindig kiveszi a rókakölyköt az anyja öléből, ha biztonságban érzi magát. Mel

Mert ezüst színű cérnaszálon táncolt, tudta jól. A cérna puha volt, kellemes, jól esett a lábnak sétálni rajta. Sokszor gondolta, nincs súlya. Enyhe légmozgást érzékelt, mint a vágyakkal kitömött habos felhők, úszott ilyenkor az égen. Máskor villámok szaladgáltak a fekete lepedőn, ilyenkor halkan nekidőlt a csendnek, és feszítette, húzta, át akart lépni rajta, hogy megkeresse, megtalálja mindazt, ami tovább görgette volna az áttetszőre szőtt éjszakák alig látszó leheletén.  Lehetetlen hinni benne. Elfogadni könnyebb volt, mint gondolta volna. Csak leült egy tiszta sarokba és összeszámlálta szavait. Szeretlek, mondta már sokszor.  Hiányzol, rebegte vonatok olajos perceibe.  TE, kiemelve, nagybetűvel.  téged, halkan, mormolva a fal által védve, kissé eldadogva.  Jó ez így.  Mindig? m i n d i g Hideg lábakat melegített a másikhoz kuporodva. Boldog vagyok, szuszogta mafla hajszálak tengerébe. Nem tudom ereszteni, gondolta, most aztán nagy bajban vagyok. Ha rohanni kel

Csak hiszed, hogy felkelsz, portalanítod a tegnapot, és félelem nélkül benne élsz a mában. Bizonyosság a szerelemben, a jövőben; bizonyosság finom, egyre előre törekvő ráncaidban, ha mosolyogsz egy kimondott, és ha haragszol egy elhallgatott szóért. Várakozni egyszerűbb volna, csiga vonalakba fonni bágyadt mosolyod, feltekerni a mindig eljövő reggelek halovány és repedezett szemhéjára. Beborítani vele a sápadt, vonagló bőrt, amin átlátszanak a kék ütőerek, és lüktetve folyik bennük az álmos, folyton rohanó, piros vér. Ez is elmúlik egyszer, mondják. Csökken, mint napjaid száma, megkarcsúsodik, de szép marad, ha vágyod szépségét. Diktálom, írd! Maradunk egymásnak: két aláhúzott, ölelkező szó, bátor szívszelídülés. Senki sem tudja, senki sem látja majd, csak az éjszaka homályos, alig lélegző mellkasára hajtott kócos fejek. Vedd el ami jár, és menj, hogy visszajöhess, és odaadhasd mindazt, ami benned maradt belőlem.

A nap körvonala a lámpák halvány fényébe kapaszkodott. Ült, és ültem a szótlan mindenségben, ajkai néha kíváncsian megtalálták húsomat. Alig emlékszem szavaira, csak a félszeg léptek puffanásai visszhangzanak fülemben. Én a Holdról meséltem, ő várt valamire, amit azóta is keresek magamban. Már valakik voltunk, felfelé ívelő kacsok a szőlőfürtökön, de még tájidegenek, savanyúak, zöldek és aprók.  Megriadt a gondolattól, hogy többé nem adhat, pedig ősz hajamba kapaszkodva képzelte el éjjeleink varázsát. Mély sóhajtásba kalimpáltam a Vár narancssárgás búcsújában. Ujjai az enyémeket kergették, mély hangon szólították, de én vártam. Hogy mire? Vártam, hogy mondja ki, ígérje meg, adja szavát írásban, pecsétet is nyomjon rá, tintás kézzel szorítsa magához, fennhangon esküdje, hogy soha, de soha nem hagyja, hogy más hallgassa csöndjeinket. 

A keze csak pihent az övében, de erősen szorította, mintha attól félne, kicsúszik a sajátjából, ahogy a körömvirágos szappan szökik fürdéskor. Szilárdan fogta, és arra gondolt, hogyan lehet valami ennyire könnyű, mégis határozott, meg hogy mindig megnyugtatta ez a kézpuhaság, pedig most benne volt a kimondatlan félelem is, hogy egyszer nem, hogy többé nem, nem az övét, nem egymásét, hanem valaki másét, vagy másét sem talán. Csak egyedül, egymagunkban, botladozva. Füstmagányban.  A levegő kissé lehűlt, a szív hőmérséklete is, zajtalan rohant a másik után. Útközben beleütközött néhány kavicsba és mondatokat nyelt le a könnyeivel együtt, tócsává gyűltek a göröngyös betonon. Szétfoszlottan suhant, szemei vörösek voltak, de a sötétben úgy tetszett, mintha világítanának. Kísértet lakott bennük. Idegenként vándorolt a négyzetméterek között és keresett egy ismerős mesehőst, egy illatot vagy emlékvárat, de sík véletlenek őrizték keskeny álmát a nyárnak. Nem volt hova menni. Hirtelen előrelen

Csomagolt, bebugyolált évek, csak az ég tudja hova rejtettelek titeket. Két lány kacag és kínait eszik egy felnövés nevű helyen.  Keresem magamban a percek súlyait, mint halász a legszebb halra, várok. Gondolok a kacsákra, fény ízű, hosszú, bolyongós sétákra. Nincsenek szavaim a félelemre. Görcsös nyugalom, béke,csend. Fárasztó hőség.  Mikor hazamentem, már énekeltek a madarak. Eltévedtem zavaromban, másnap izomlázam volt a futástól. Ha édesanya tudná-gondoltam-, féltene. Idáig nem hallatszik semmi, csak maszkot viselő névtelenek  nyúlnak mocskos kapaszkodók után.  Akkor hallottam először madárdalt a fővárosban. Azóta átköltöztek belém, kényes dacot szültek, meg édes hazavárlakot. Csontokról tanultam, az enyémek töröttek voltak, mozdulatlan voltam.  Egy afroamerikai arc nézett velem szembe valami matricáról, visszafelé olvastam a betűket, hátha gyorsabban eltelnek a napok. Már része voltam, pedig csak megjelent, karjait kitárta, talán énekelt is, nem tudom, de az árnyéka látsz

Kidörzsöltem a szemeimből az emlékképet, amin az emeletes ágy szélén ülve felnövök. Kint emberek, bennem semmi. Ismeretlen fénypókok szövik az áttetsző szavakat mondatokká. Minden kimondott szótag halványul, majd eltűnik. Elnyeli a tejfölsűrű éjszaka. Kiapadt víztócsa a percek keringőjében, agyamba szorult gondolatok. Túl nehéz, engedd, hogy eltűnjek! Visszafelé szökdelek, lábak és talaj nélkül. Minden csak maszatos máz, parázsló fájdalomburok. Mázsában mérik az emlékperceket, mégis könnyű. Megbuggyant befőtt, kiradírozott árnyék vagyok.Soha nem is léteztem igazán. Akasztott ürességben úszó, elveszett sejtek. Azt képzelem, az életem csak egy álomsík, a villanypásztor nem csíp meg, ha megérintem, simogat.  Hogy is érezhetnék egy ütést, ha a levegőbe adják?  Behunyom a szemem, ízetlen a szilvásgombóc. A kedvenc ételem. Zuhan a lila bicikli, magával rántja a rengeteg rágós matricát. Markolom az elmúlást. Csúszós sosevolt.  A kék nadrágra emlékszem. Az egész előtt is utáltam. Pedi

A bolondok hónapja volt, mikor zavaromban azt mondtam; fázom, pedig már melegek voltak az éjszakák. Köztünk volt a nyár puha karja, akkor már közelebb tolt bennünket egymáshoz, és az összes kétségemet cseppfolyósra olvasztotta. Eleinte furcsállottam, hogy ebben a városban nincsenek csillagok az égen , ma már tudom, hogy az összes a szemedben költözött. Régen árvíz volt errefelé, most emberek vannak, és álmok. Talán túlélik a hullámverést. Mondtad, minden vagyok, így színeződtek ki fehér szárnyaim. Csipkésre kötötte az idő a lelkünket, és áttetsző szalagként font belőle szerelmes hónapokat. Rád mindig várni kell. Ülök, csepegnek a gondolataim, mint az olvadó jégcsap vízzé vált valója, és jégvár leszek, ha megjössz, a legszebb mind közül, mert te húzol előre kézen fogva.  Lassú égés, beborított szervek. Tömény vagy, fészek meleg és múltat metsző nyújtózkodó szuszogás. Engem ráfektetett, betakart, majd elaltatott a déli szél. Találkoztál vele, köszöntetek egymásnak, de nem figyelt a ne