Tengereink
A keze csak pihent az övében, de erősen szorította, mintha attól félne, kicsúszik a sajátjából, ahogy a körömvirágos szappan szökik fürdéskor. Szilárdan fogta, és arra gondolt, hogyan lehet valami ennyire könnyű, mégis határozott, meg hogy mindig megnyugtatta ez a kézpuhaság, pedig most benne volt a kimondatlan félelem is, hogy egyszer nem, hogy többé nem, nem az övét, nem egymásét, hanem valaki másét, vagy másét sem talán. Csak egyedül, egymagunkban, botladozva. Füstmagányban. A levegő kissé lehűlt, a szív hőmérséklete is, zajtalan rohant a másik után. Útközben beleütközött néhány kavicsba és mondatokat nyelt le a könnyeivel együtt, tócsává gyűltek a göröngyös betonon. Szétfoszlottan suhant, szemei vörösek voltak, de a sötétben úgy tetszett, mintha világítanának. Kísértet lakott bennük. Idegenként vándorolt a négyzetméterek között és keresett egy ismerős mesehőst, egy illatot vagy emlékvárat, de sík véletlenek őrizték keskeny álmát a nyárnak. Nem volt hova menni. Hirtelen előrelen