Madárlány

Ez a  város még mindig ugyanaz a botlásokkal és színes transzparensekkel teli őskáosz, ahol a hajléktalanok az útra piszkítanak. Mégis, mintha fiatalodna. Nyarat majszol reggelire. Megrágja, csámcsog, majd kiköpi. Az egészet le kéne már nyelnie végre. Furcsa, milyen nagynak tűnt régen, és most mennyire aprónak tetszik. Szinte áttetsző, mint a fák kócos koronája a hajnali harmatzuhanyban. Nem lep meg, nem is kápráztatja szemeimet. Úgy nézek rá, mint aki mindent tud, pedig dehogy.   Már megmentettem az összes csigát eső után, egyesével pakoltam át őket az út túloldalára. Néha engem is átpakolhatna valaki, hogy ne legyek áldozata arra guruló barázdált biciklikerekeknek.  Eljöttem egy olyan helyről ahová már nem tartoztam, egy olyan helyre, ahová még nem tartoztam. Azóta is keresem a tetőt a falaimnak.  Halkan hullámzik a nagy folyó. Azt mondod békés, pedig sokan belefulladtak már.  Honnan szaladtam idáig, ezt kérdik. Ki tudja honnan? Ki tudja miért? Zörög bennem a megijedt lány